Az Életről beszélünk. Az Élet azonban éppolyan kevéssé konkrét, mint például az érzelem, az emlékezet, vagy a gondolat. Éppen olyan üres absztrakció, mert csupán fogalmilag létezik, a valóságban azonban használhatatlan a maga mindenkori konkrét (ontológiai) tartalma nélkül, anélkül, hogy tudnánk kinek az életéről, emlékezéséről, érzelmeiről, s ezek miféle formájáról, alakjáról beszélünk. Épp ilyen felszínes és sematikus szokott lenni a munka és a nyelv szerepének a megítélése is. Többnyire azt halljuk, hogy az ember életében alapvetően fontos a munka. Ez a megállapítás azonban közhely marad mindaddig, amíg a munkát a boldogulás eszközeként értelmezzük, ami sikerrel és sikertelenséggel járhat, öröm és fáradtság forrása, a szociális felemelkedés alapja. Ebben az értelmezésben a hangsúly a munka külsődleges jellegén van. Nem ismerjük fel, hogy a munkatevékenység tárgyi tartalmán van a lényeg: hogy a munka a társadalmi lét alapvető üzenetét hordozza, ennél fogva a személyes élet szempontjából sorsformáló ereje, szerepe van. Ugyanez a helyzet a nyelvvel is, amennyiben azt csupán kommunikációs eszköznek tekintjük. Ebben a redukcióban az a tévedés, hogy a nyelv nemcsak közvetítő eszköz, hanem a nyelvben magában rögzített a kultúra, mi több, a nyelv által határozott meg az én. A nyelv tartalmi, objektivációs jellege a lelki szempontból lényegesebb, mint az általa való kommunikációs lehetőség.