A csodaprojekteket illetően már az is a könyökömön jön ki, amikor leírom, hogy a könyökömön jön ki a különböző permutációkban odaálmodott, neves és papíron neves figurák által havi szinten ontott lemezrengeteg. Ugyanakkor időről időre felbukkan az ocsú között némi búza is. Tipikusan olyan albumok ezek, ahol semmi olyan nincs, amit ne hallottunk volna ezerszer, összességében mégis jó hallgatni őket. A Skills tavasszal megjelent első albuma ilyen, bár nem tudom, érdemes-e sorszámozni - a lemez körül nem vertek túl nagy habot, nem is esett róla különösebben sok szó, tehát nem kizárt, hogy ennyiben marad a sztori. Pedig a végeredmény kiemelkedik a kiadó általános felhozatalából. Mondanom sem kell, az elmúlt évek tapasztalatainak fényében mostanság már akkor sem kapkodok meghallgatni az ilyen típusú produkciókat, ha a bennük összeterelt zenészeket kedvelem. Ennek megfelelően némi fáziskéséssel szántam rá magam a lemezre, de ez itt most az az eset volt, amikor már az első dal is felkeltette a rokonszenvet: tipikus, húzós melodikus hard rockként startol, aztán dobnak benne egy olyan refrént, ami ebben a formában a legkevésbé sem kiszámítható a Zonta áradó hangja alatt dögösen dohogó gitártémával. Ez túlzás nélkül állati jó, levakarhatatlanul tapad a dobhártyára, a szuperszonikus gitározás hallatán pedig ismét feltesszük az ezeken a hasábokon is többször feszegetett kérdést: vajon miért nem emlegetik többet a szakmában ezt a fickót? Megérdemelné.